2004, Tajvan. Talán ez volt az
első futsal világverseny, amelyet az elejétől a végégig követtem. Nem voltam
már gyerek, de talán ekkor fertőzött meg igazán és véglegesen a futsal teljes
mértékben. Gyermeki szenvedéllyel figyeltem minden cselt és más, technikai
megoldást. Nem a taktika foglalkoztatott még ekkor, hanem a mozdulat, az
egyéniség. Ekkor „találtam rá” egy Marcelo nevű spanyol játékosra, aki
példaképemmé vált. Nem tudom miért – nem egy stílusban játszottunk, és nem egy
poszton, de mégis volt benne valami, ami megfogott. És amikor az olaszok elleni
döntőben grundos pimaszsággal, átpörgetve a kapust szerzett gólt, ekkor lett
örökre a példaképem.
Eltelt tíz év, és közben van, ami
elmúlt, és van, ami elkopott. De 2014-ben Barcelonában a csapatomat Marcelo
Reis csapat ellen indítottam harcba… igaz én már edzőként, de ő még mindig
játékos. De három napig látva, figyelve ezt a játékost rádöbbentem, milyen is
egy igazi példakép, az én példaképem. A szálláson egy hangos szót nem lehetett
hallani tőle, mindig mosolygott, de megfontolt volt és nyugodt. És a pályán… meghalt:
volt, hogy úgy jött le, hogy alig kapott levegőt. Amikor be kellett csúszni, Ő
teljes erővel bedobta magát. Amikor vereséggel jöttek le a pályáról, Ő
könnyezett (pedig már mindent megnyert!!!). Marc Carmona – a FC Barcelona edzője –mindenkivel
szemben hűvös volt, kivéve vele, neki megadta a tiszteletet, ahogy mindenki
más. De Ő sem volt különb, mikor melegített a csapata a Lokomotív ellen, Ő kifutott a
sarokban, ahol ültünk, és hangos „coach” felszólítás után, intett felém. Nekem ez volt a barcelonai pillanatom. Ő az
én példaképem, –most is. Én jól választottam.
Remélem egyszer valaki itthon is
talál egy ilyen példaképet magának, hiszen itt most a szerencse vagy sors –ki hogy
hívja –hogy én személyesen találkozhattam vele. De most érzem át azt milyen
szerencsés az ember, ha nem csak a televízión keresztül teheti meg ezt. Úgy hogy sportolók példaképre fel!!!
